A tacsim nagyon édes állat volt.Emlékszem milyen meglepő volt a hangja amikor kicsi kutyaként elrobogott a magas fűben ki se látszott,de vadállati morgással ugrott rá a szomszéd kutyára.Még mikrofon se kellett neki olyan hangosan ugatott mintha egy hatalmas véreb morgott volna.Mindig mindenhol ott akart lenni és mindent megnézni.befogadta az összes állatot amit hazahordtam.A kiscsirkéket is hagyta hogy az oldalán üljenek,egészen addigt a napig,amíg a csirkék felnőttek és a kutyát is bevették a csípés sorrendbe.Azután minden csirkét utált.Ha kiengedtem őket a kertbe,összevissza rohangáltak .Hol a kutya kergette a csirkéket,hol a csirkék a kutyát.Mégsem esett baja senkinek,csak a kertem lett széttaposottabb.Szerettem a kutyámat elvinni újságot hordani.Amikor végeztünk,beültettem a postakocsimba,és tologattam őt mint egy kisbabát.Mindent hajlandó volt megtanulni,de önmagát és az önérzetét nem tagadta meg.Amint másik kutya bukkant fel azonnal belevetette magát a világba megállíthatatlanul.Akkor aztán kiabálhattunk utána amennyit csak akartunk.Emlékszem amikor utoljára belenéztem a szemeibe micsoda bizalom volt benne.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.